Németi Csaba: Kövek




Kőházam kőudvarán, kőházam
kőablakán megkövesedett árnyak
repülnek, s lepik el az éjszakát.
Lassan szállnak. A nehéz kő éjszaka
ellenáll.

Ahol megállnak, zölden borítják be
a kőporos éjszakát.
Kőbe vésett fájdalmak kiáltása hallatszik.
Kőbe rótt zokogások visszhangja száll.
Talán a semmibe?

Kőringyók sikongása kavarog az égbe.
Kőlantok örökké bús zenéje szárnyal a messzeségbe.
Megkövesedett átkok dala húz le a mélybe.
Fel kellene állnom!
Vajon sikerül-e?

Felkiáltok a kőporos,
vastag égbe:Uram segíts!
Vajon hallja-e?

Kőpókok szövik vastag hálójukat,
és terítik a földre.
Kőemberekre lesnek, akik hátha beleesnek.
Kőbe zárt fájdalmak sikítanak imát.
Uram, hallod-e?

Robajló kőtengereken pattogó
kőhajók töredeznek. Kőmezőkön
árva kőkalász lengedez.
Uram, látod-e?

Kőmadár szárnnyal,
szántja a zöldellő, kénköves éjszakát.
Szájában árva kőkalász.
Kőnapunk elrepedt
csak a hitem maradt!
Uram érted-e?

Kőgúzsba kötött lábak dobolnak.
Járják a halál táncát.
Kőhalmon kőkereszt.
Ezredéves igéid Uram
törjenek ezredéves követ.
Uram nyújtsd le két kezed!



kőlant