Haramia - 2. rész






Megmacskásodás

Ritával ugyanazon a lakótelepen laktunk, nem túl messze egymástól – egyik szombat délutánra áthívott, hogy menjek át és válasszam ki a cicát. Még nem kell elhozni, hadd szokja még a panellevegőt – csak mégis... ő is szeretné tudni, melyik cicától kell lélekben búcsúznia és melyiket mondhatja magáénak…
Elmentem. A két kiscica egy kosárfekvőkében aludt épp. Melléjük guggoltunk, úgy néztük őket. Látszatra két teljesen egyforma cica aludt egymás kanyarulatában.
Rita elmondta még régebben, hogy újszülött korukban az egész alom influenzás lett, és az ő édesanyja úgy vitte el mind a négy cicát anyjostul az állatorvoshoz, ahol már nem is tudom, 2 vagy 3 alkalommal jártak és kaptak injekciókat... erről is beszélgettünk, meg arról, hogy mindkettő lány, tehát ilyen szempontból is mindegy, melyikre esik a választásom.
Halk beszélgetésünkre egyszer csak feleszmélt az elevenebbik, rám nézett borostyánszínű szemével... talán, ha a másik ébred fel először... ki tudja, min múlik ez!
Borostyánszeműnek hosszúkás oroszlánképe volt, kis vékony testű cicatípus. Kiugrott a kosárból és látszólag fittyet hányva ránk, minden további nélkül elkezdett jönni-menni, futkározni a lakásban, kikaparni a virágföldet, paskolgatni az asztalra tett bögrét... Rita nem győzött ugrálni utána, hogy "jaj, cica, ezt ne! Jaj, cica, azt se!"
Lassan felébredt és előmászott a másik is, láthatóan sokkal nyugodtabb és feltűnően kisebb cica. Gyönyörű zöld szemével higgadtan nézegette hiperaktív tesóját.
Kérdeztem Ritát, mégis, melyik áll az ő szívéhez közelebb; hát mégiscsak ő az eredeti gazdi, talán jobban kialakult már nála valami vonzalom, nehogy elhappoljam a szívének kedvesebb cicát – de azt mondta, neki teljesen mindegy… egyformán szereti őket.
Így aztán a borostyánszeműt választottam. Nem is tudom, miért. Talán mert olyan életrevaló volt, pimasz, igazi rosszcsont jószág; nagyobb is, és olyan gyönyörű az a borostyánszem! Nem mintha az a zöld nem lett volna gyönyörű...
Megbeszéltük, hogy két hét múlva hozom el a cicát. Azalatt beszereztem a még hiányzó dolgokat, apróságokat, kajaféléket – száraztápot és tálkás konzerveket.
Lassan telt az idő, mi tagadás, izgatott voltam... tudtam, hogy megváltozik minden, mostantól kezdve megszelídítek egy kis lényt, akiért felelősséggel tartozom, remélhetőleg hosszú éveken át. Ráadásul a rokonok nem nézték jó szemmel a "hülyeségemet", meg voltak győződve, hogy nem vagyok normális, tehát nem könnyítették meg a dolgomat. Ám ismertek már, tudták, hogy úgysem tudnak lebeszélni...
Néha el is bizonytalanodtam, tényleg nem bolondság-e ez, hiszen alig vagyok itthon… meg annyi mindenre kell gondolni – ezentúl nem tárhatom ki az ablakokat, gondoskodni kell a biztonságról; fogalmam sincs, mi mindenben tehet kárt egy ilyen eleven jószág; nem mehetek el üdülni soha többet, még ha alkalmam adódna sem? Szóval időnként kicsit elbátortalanodtam, de nem arról vagyok híres, hogy ha elhatározok valamit, visszalépek.
Eljött a nap. Üres hordozóval, nagy várakozással teli izgalommal mentem át Ritához. Egy jó ideig csak beszélgettünk és néztük a játszadozó cicákat. Az "enyém" többször is odajött a hordozóhoz és megszaglászta...
Közvetlen indulás előtt egy ilyen szaglászásnál, hirtelen raktuk a hordozóba; tudtuk, ez nem lesz olyan egyszerű senkinek... Ritának csak egy kicsit lábadt könnybe a szeme, de mosolyogva köszönt el tőlünk; mondta, hogy majd este felhív, mi újság a cicával, és búcsúzóul berakta a hordozóba borostyánszemű kedvenc, sárga pingponglabdáját... én meg fogtam a hordozót, benne élénken nyávogó új kis társammal, és elindultunk a lakótelep túlsó része felé.
Most már tudom ám, hogy nagy hiba volt fedeles, kosárszerű hordozót venni. Egyrészt egy izmos, erős, szabadulni akaró kiscica minden további nélkül ki tudja tolni a szíjjal rákapcsolt tetejét, és ki is szökik, amilyen energia van benne... ha nem figyel a kezdő gazdi. Mikor ez tudatosult bennem, a bajokat megelőzendő, hónom alá csaptam az egészet, a másik kezemmel meg igyekeztem odaszorítani a fedelét a kosárhoz. Ez azt eredményezte, hogy a kiscica a réseken át hadakozott barkamancsaival a szabadulásért: mire hazaértünk, a jobb kezemből több forrásból szakadt a vér... végigcsepegtettük a lépcsőt, a folyosót, a liftet, kezem feje égett – de nem volt más megoldás, ha eleresztem a tetejét, a macsek meglóg!
Az előszobába érve kikapcsoltam a hordozó szíját. Tovább semmi problémája és menekülési szándéka nem volt a kis fityfirittynek! Barkaszínű macskám kiugrott és hihetetlen, de egyből otthon érezte magát. Szándékosan előkészítettem tejet, vizet, tálkás konzervet már és az almozó is reggel óta beüzemelve várta használóját. Miután gyorsan megmostam véresre karmolt kezemet és sebtiben körbetekertem egy tiszta konyharuhával; fogtam a cicát és legelőször is beleraktam az alomtálba, ahol a tappancsával megkapirgáltam az almot. Kiperdült, előbb úgy döntött: megszagolja a tálak tartalmát, majd visszaugrott az alomba és minden további nélkül lerendezte a kisdolgát. Nagyon büszke voltam rá!
Fiam előjött szobájából, és elkezdte simogatni a kiscicát. Dicsérte, milyen szép szeme van, és milyen kis vacak... Ez lett az első neve, még az oltási könyvébe is ez került: "Vaczak".
Egyáltalán nem zavartatta magát. Semmiféle bánat vagy egykedvűség nem látszott rajta, nem bujdosott el – kíváncsian ment mindenhova, nézegette, szaglászta a dolgokat, tárgyakat; és elég hamar evett is pár falat konzervet és lefetyelt némi tejecskét. Meg voltam vele elégedve, milyen talpraesett macskám van. Ritának csak pozitív hírekkel tudtam szolgálni!
Sínen voltunk. Kisvacak felcsapott farokkal és magasra tartott fejecskével folyamatos felfedezőkörutakra indult, hogy meghódítsa új birodalmát...



Haramia 2.   


Haramia - 1. rész





Az elhatározás

A szülői kertes házból már hároméves lányunkkal panelbe költöztünk - innentől kezdve csaknem két évtizedig nem volt cicám. Sokáig nagyon hiányzott, de miután fiunk is megszületett és én elég hamar munkába álltam mindkét gyermek után; a sokfelé aprózódás, a több irányba való megfelelés igénye elterelte a figyelmemet a macskahiányomról.
Mivel fiam súlyos allergiás asztmássá vált egész picikortól kezdve - havonta kötöttünk ki ügyeleten, kórházban -, lányom pedig később szintén befulladós lett, így gondolatban sem jöhetett elő ez a téma; amúgy is sokan voltunk egy kétszobás lakásra ahhoz, hogy még cica is legyen velünk.
Viszont teltek az évek; örömökkel, gondokkal zsúfoltan, mozgalmasan, rengeteg munkával... s a gyerekek egyszer csak fölnőttek; én elváltam, lányom kiröpült, fiamnál állandó gyógyszerszedés mellett viszonylag élhetővé csendesedett az allergia.
Először nimfánk lett, ő 6 évig élt velünk; s ebben az időszakban volt aranyhörcsögünk is – így letesztelhettük fiam allergiáját tollra, szőrre... azt lehet mondani, ugyanannyi tünete volt velük élve, mint nélkülük. Így aztán szépen, lassan egyszer csak megérett bennem a gondolat: cicát szeretnék! Saját cicát, aki kicsit lazítaná, mentálisan könnyebbé tehetné napjaimat.
Nagyon sokat dolgoztam, sok éven keresztül szinte hétvégém sem volt. Elvállaltam mindent, mert muszáj volt a fennmaradásunk miatt, hiszen gyakorlatilag rajtam állt a lakásunk fenntartása és a két gyerekkel való megélhetés. Úgy gondoltam, jár nekem egy cica, "akit" szerethetek, kiszolgálhatok és én is szeretetet kaphatok tőle. Fiammal is megbeszéltem, nagyon pozitívan állt a dologhoz.
Azt is elhatározta. Mikor megtörtént az esemény, kolléganőm bocsánatkérő, sajnálkozó mosollyal jelentette: "jaj, bocs, ne haragudj már; képzeld el, most először, hogy nem született egy cirmos sem, csak két fekete cica", a feketéket meg most előre elígérték...
Na jó, mindegy, hát ha már eddig vártam, várok én tovább is; egyszerűen nem igaz, hogy egyetlen cirmos cica sincs, aki rám várna – de persze nyilván nem hajkurásztam én azért éjjel-nappal, más gondja-baja is volt az embernek, ami életbevágóbb és fontosabb – csak ez számomra egy igen lényeges kívánsággá vált úgy mellékesen... (Azóta annyiszor láttam akár utcán is láthatólag kitett vagy elkóborolt cirmos kiscicákat – akkor meg, ahogy mondom, sehol semmi...)
Már több mint egy éve érdeklődgettem cicalehetőségek iránt, mikor egy új kolléganő érkezett hozzánk, aki mellém került. Egy hónapig alig beszéltünk köszönésen kívül, mert bár szimpatikusak voltunk egymásnak - mint utólag kölcsönösen bevallottuk -, de valahogy mindketten abba az embertípusba tartozunk, akik annyira zárkózottak, hogy csak akkor képesek megnyílni, ha a másik fél kezdeményezi az érdeklődést... a többiek hátunk mögött pusmogtak és vigyorogtak, hogy ezek egész nap ott ülnek egymás mellett és egy szót sem szólnak egymáshoz a kötelezőkön kívül...
Mígnem egyszer megtört a jég: Rita odajött hozzám a buszmegállóban, és megkérdezte alig hallható halk hangján, hogy nem szeretnék-e kiscicát, mert a szüleinél – épp április elsején, mikor máskor? - megszült egy terhesen nemrég befogadott gyönyörű, lompos farkú, sörényes fekete anyacica...
Ráharaptam azonnal:
- Milyenek a cicák?
- Két fekete és két... izé, cirmosnak látszó... - habozott Rita.
Akkor csak a cirmosra koncentráltam, később rájöttem, miért volt az "izé". Rejtőzködő cirmokról van szó ugyanis. Alapjában véve barkaszínű – hamuszínű? - a macskusz, de a lábai, mellkasa és az arca jól láthatóan cirmos, az M betű is ott rajzolódik a homlokán, a testén viszont rejtőzködő sűrű, keskeny sávok sorjáznak, emiatt olyan, mintha a teste egyszínű lenne. Szürke cica... kék cica... hamvas cica... ezüstcica – szoktam a gondolatot.
A következő pár hónap azzal telt el, hogy szépen, lassan beszereztem mindent, ami a cicának kell. Nevetséges, de elsőnek rögtön egy 5 kg-os alommal állítottam haza... aztán jöttek sorban: alomtálca, kaparófa, edénykék, játékok, hordozó.
A két fekete testvért elajándékozták Rita szülei, a két "cirmost" pedig két és fél hónaposan Rita elhozta magához a panellakásába, hogy szokják meg a kertes ház kamrájához képest új helyet. Azt mondta, hogy ha nekem nem kellett volna a cica, megtartotta volna mindkettőt, ha nem sikerül megbízható gazdit találnia. Úgy érezte, neki elég lenne egy cica minden szempontból, így meg főleg, hogy tudja: a másik jó helyre kerül, jó gazdija lesz és szeretni fogják – nyugodt lélekkel válik meg tőle. Büszke voltam erre a bizalomra...
Elrendeltetett.
Úgy beszéltük meg, hogy pár hétig még legyen ott vele mindkét cica, testvérekként mégiscsak könnyebb megszokni a változást. Elég újdonság lesz az elhozandó cicának az, ha majd egyedül kell megszoknia egy másik lakást; ez így egy kis átmenet volt...
Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg macskám lesz... és kicsit félve, aggódva, de izgatott örömmel vártam a napot...



Haramia 1.   


Medve és Leó






A kiscicáknak egyre szűkebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az idő, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére... s előbb-utóbb sikerült átbucskázni rajta.
Nagy meglepődés volt, amikor az első bukfenc megtörtént... Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán... nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelelő fényképezőgép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre bizony, nem készült föl a tigrincs... hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica... tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert; kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ővele... Hát mi lett volna: megkezdődött a kinti élet!
Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte őket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedező a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a bőrt, visszacipelte a doboz közelébe...
Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkettő fekete és nőstény, Medve kicsit valóban robusztusabb alkatú cica az anyjánál, s a bundája is más jellegű: míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb szőrzetű; Medve erősebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából; Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a "medve" szó valamelyik változataként.
Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem győztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi erővel is akár, dorombolva tűrte. Leó mindenben elöl volt, ő volt a legbátrabb, ő csinált mindent elsőre. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját.
Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s előbb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Később megkezdődött a berendezés amortizálása... rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra.
Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek - természetesen játékból - a többivel... ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószínűleg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól... Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a szőnyeg közepén, valamint egyidejűleg alvó, ártatlan cicák...
Ők is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni...
Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökről. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a későbbiekben mégsem tartozott az elkerülendő dolgok közé.
Egyszer, süldő macska korukban kergetőzés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt: elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legyőzzék, s egy lehetőség volt kilátásban: felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de... Leó viszont utána! A súly a lendület miatt erőteljesnek tűnt a majd' százéves házfalba szerelt karnis számára - fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól.
Nemegyszer előfordult, hogy a reggeli, sürgős készülődésem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás előtti létszámellenőrzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó... bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem!
Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszerű szekrényben-lét után soha nem volt "bepisi" vagy "bekaki"... ezért nem győztem csodálni őket; viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sértődött cicák, hogy hogyan kell levegőnek nézni a személyzetet!
Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süldő cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két "kiscica" már majd' akkora volt, mint anyjuk!
Nagyon szép időszak volt ez életemben...
Mirci odakerülése után 14 évig laktam még otthon, csaknem ez időtartam végéig voltak cicáink, s ők megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam felnőtté. Megtanultam a felelősséget, a gondoskodást; kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így nő fel, lelkiekben olyan többletet kap az élettől, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.



Medve és Leó   


Mirci, a kismama






Mirci életében nyugalmas, egyben szokatlan és különleges napok, hetek következtek. Jó anyuka volt, ösztönei remekül megsúgták neki, mit is kell tenni egy játékos kiscicából egyszeriben anyává váló macskának.
Eleinte ki sem szállt a dobozából, s a kicsik mindig rajta csüngtek. Másnap estefelé már aggódtam, mert úgy láttam, nem evett, nem ivott egész nap semmit. Megmelegítettem a tejecskét, úgy tartottam elé, s akkor szomjasan lefetyelt kicsit belőle, de nem szállt ki a kuckójából...
Következő nap sűrű, tésztával és darabolt, főtt csirkehússal megrakott finom húslevest kapott, ennek, ahogy megérezte az illatát, otthagyta kicsinyeit és gyorsan, mint aki attól fél, hogy valaki eleszi előle a kaját, felhabzsolta. Nyilván rendesen kiéhezett... hisz a kicsik csaknem folyamatosan cummogtak pocakján, mint két kis minivekni. Míg picik voltak a cicák, Mirci így evett: rohanva, habzsolva, szerintem inkább attól való aggódásában, hogy "úristen, most otthagyta a kicsiket, mi lesz, ha nem megy vissza minél hamarabb?" Egyszerűen félt, hogy közben bajuk eshet...
Ha leguggoltunk a doboz elé, Mirci tágra nyílt holdszemeiből sütött a féltés, s ha óvatosan, két ujjal simogatva a kiscicákhoz nyúltunk, minden mozzanatunkat éberen, vigyázva figyelte. Mikor végeztünk a cicák simogatásával, Mirci gondos mosdatásba kezdett. Elvégre meg kellett szabadítani minél előbb a kicsiket a kezünk nyomától! Folyton azt láttuk: szoptatás, mosdatás...
Gyarapodtak is szépen, szemmel láthatólag Mirci is büszke volt rájuk. A csöppségek szinte teherhordócsacsi-szerűségként néztek ki, ahogy kis pocakjuk kigömbölyödött. Élénk szopcsizás közben kihallatszott a szájacskák cuppogása, s látszott, hogy aktívan közreműködnek abban, hogy minél hamarabb tejcsi juthasson szájukba: kis kezükkel vehemensen dagasztották anyjuk hasát...
Mirci lefogyott, hasán lógott a bőr - reménykedtünk, hogy ez azért nem marad így. Hiányzott, hogy nem alszik velem, nem jár az ölembe, hiszen a kicsik mindennél előbbre valók voltak, nem volt rám ideje...
Repültek a napok, a kicsiknek kinyílt a szemük, hatalmas, csodálkozó, kék "kockaszemmel" néztek a világba (mi kockaszemnek mondtuk, bár valójában inkább rombusz alakú szemük van a kiscicáknak) - tündéri kis pockok voltak. S az első ingadozó, dülöngélő lépteik, amikor dőltek-borultak, újra felálltak, kezdték elölről, majd teljesen kifáradva bújtak anyjukhoz szopikálni egy-egy fizikai megpróbáltatásos sorozat után, s úgy ki voltak purcanva sokszor, hogy már az elején bealudtak...
Most már nevet is kaptak a cicák. A kis fekete, úgy tűnt, Mirci mása lesz, csak egy kicsit tohonyábbnak és vaskosabbnak tűnt - ami nyilván még természetes, hisz dagi kiscica volt még -, és amiatt, hogy menés közben úgy látszott oldalról, hogy a feneke fentebb áll, mint a nyaka, ezáltal valahogy olyan macis volt, így hát rajta maradt a Medve név.
A kis sárgás-barnás cirmos teljesen oroszlánképpel rendelkezett, nem volt babaszépségű arc, hanem inkább hosszúkás formájú - egyébként apja, Bandi kiköpött mása volt.
S ha már Bandit említem, itt közbevetőleg jegyzem meg, hogy Bandi közben odaszokott a házhoz, teljesen megszelídítettük, enni is kapott, hagyta magát simogatni, és időnként a házba is bejött, szunnyadt egyet-egyet néha egy széken, kipihenni a fáradalmakat. A hatalmas, buckó fejű tigrist évekig magunkénak mondhattuk, bár szerintem alapból nem kóbor macska, inkább kétgazdás cica volt... Úgy gondolom, azért tartózkodott szinte mindig nálunk, mert eredeti otthonában ő "csak egy macska volt" a háznál, aki fogjon egeret leginkább... nálunk pedig szeretetet is kapott. Imádta, ha simogatjuk, hálásan nézett ránk mézsárga szemével, és igen buzgón, férfiasan dorombolt. Legalább 5-6 évig dekkolt nálunk, s a későbbiekben volt, hogy nemegyszer négy cica aludt az ágyamon, tulajdonképpen az egész család... nekem úgy kellett a kívánt formulára igazítanom magam az ágyamon, hogy elférjenek a macskák, nehogy már kényelmüket megzavarjam, ha netán előbb elhelyezkedtek az ágyon, mint én... Egyszóval, a kis cirmost, elsősorban oroszlán kinézete miatt Leónak hívtuk.
A két kis vadállatnak elegendő szopnivaló akadt, mégis előfordult, hogy kis kezükkel turkálgatták lefelé a másikat, nehogy kevesebb tej jusson saját gyomrukba... Ha Mirci megelégelte a nyüzsgést, hatalmas mosdatásba lendült, azzal fékezve le a kicsik dinamikus forgolódásait. Úgy el tudtam nézegetni, ahogy nagy cicám egyik tappancsával ellentmondást nem tűrően leszorítja az egyik makkát, s olyan erővel kezdi nyalni, hogy néha már elkezdtem (volna) aggódni, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Mirci, az anyjuk, csak tudja tán, mit csinál... időnként teljesen összelapult a kiscica, lenyalt szőre bőrként tapadt a testére, vagy fejét teljesen hátranyalta az anyja... s ha végzett, ugyanezt kezdte elölről, a másik cicával. De soha meg sem nyikkantak a kicsik emiatt.
Telt-múlt az idő, s láttam, a kíváncsiság és a fokozódó testi erőnlét hamarosan meghozza gyümölcsét: a kiscicáknak kevés lesz már a hely, nagyobb mozgáslehetőségre vágynak rövidesen, s a világ is arra vár, hogy általuk is felfedeződhessen...



Mirci-mami   


Karácsony...






Karácsony...

….mikor fáj az éhségben a jóllakottság,
álmodni indul a szelíd árvaság
hab-tiszta ágyban
lágyan...

...valamikor élt is az a lány....

Egész éjjel havazott. Reggelre csodálatos fehérségét öltötte magára a tél.
Kilépett az ajtón és magába szívta a hideget. Megtelt a tüdeje a gyermekkor legpajkosabb emlékeivel. Végre valami szép, és megmosta arcát a szűz hó tisztaságában.
Ez a nap ma más lesz, hisz karácsony szent estéje lesz...az első karácsonyuk szülők nélkül... fekete ruháik árnyékában.
Már egész héten csendben nézegették egymást, amíg a diót törték és egyik sem akart emlékezni hangos szavakkal....holott mindhárman ugyanarra gondoltak. A fahéj és a szekfüszeg illata, nagyon csípte az orruk nyálkahártyáját és könnyeik csak emiatt csorgott néha le az arcuk vonalán...
A világ küldött egy fenyőt, remegő zöldbe öltöztetve minden kicsi ágát. Nézegették és örömmel ölelgették magukhoz, csak a szeretet hiányzott és a gondoskodás...
Bevitték hát kicsi szobájukba és színes gömbökkel ruházták, a maguk-készítette édes mosollyal díszítették. A mézeskalács büszkén mutogatta magát a lassan kiengedő ágak között. A csillag furulyadalban szórta rájuk örömhírét....egy pillanatra úgy mint régen.
Egész nap lázasan tettek-vettek, valahogy mégsem akart semmi a helyére kerülni. Megálltak néha a karácsonyfájuk előtt...és most mindhárman egyszerre.
Csendben nézték a színeket, mint álmaikat, amiket még álmodni is csak félve mertek.
„Csendes éj, szentséges éj!” hallatszott egyszer csak halkan. A lány énekelni kezdett alig hallható hangon...A következő sort már mindhárman dúdolták és könnyekben fürdették minden hangjegyét...Megfogták egymás kezét, a valóságot leejtették könnyeikkel a földre...és ott álltak a jászol előtt, szívták magukba az istálló melegét...és Mária anyai örömében lubickoltak.
Kinn a hó egyre csak hullt...és az éjszakába kísérte a szentestét.
A szobában meleg étel illata és remény ült az ünnepi asztal körül... A lehetetlent próbálta épp megszelídíteni...Öt terítéket az asztalukon...
Érezték semmi sem lesz már olyan, mint rég., de nem hagyta el szó az ajkuk, nem panaszkodtak. Gyertyát gyújtottak, talán akkor megtalálja őket egy angyal.
Már hajnalodott. A legkisebb testvér elaludt a lány ölében. Olyan szépen kisimult a bőre, álmodhatott. Meg-megszökött egy-egy mosoly a szája szegletén.
Ő csak nézte és simogatta, már tudta, az angyal eljött hozzájuk és most ott játszik a testvére álmában. Talán hógolyóznak is.
A gyertya lassan elvesztette fényét...és belealudtak mindhárman az árvaság fájdalmába...
Az angyal ott várta őket fehér fénnyel és meleg öleléssel...szempilláik lecsukódott nyugalma mögött.
Istenem, bár soha ne ébrednének fel!

...valamikor élt is az a lány....

….mikor fáj az éhségben a jóllakottság,
álmodni indul a szelíd árvaság
hab-tiszta ágyban
lágyan...



Karácsony   


Juharfalevél




Az ember elfárad már a mindennapos hajnali keléstől és kevés alvásoktól. Pénteken már csak a péntek ténye élteti, és szombatra, ha szerencséje van, nem kell semmi miatt korán kelni.
Így nem csoda, hogy nem kapja el az embert minden ok nélkül az eufória pénteken hajnali 5-kor, de még a 7 órás indulásnál, a "szürkületi zónában" sem. Nem örül valahogy annak sem, ha a 40-50 perces autóbuszúton (volt már 70 is ugyanez) eltapossák és félrelökik az ülésekért folyó közelharcban az "oskolások" - elvégre biztos is, hogy kizárólag ők lehetnek jobban rászorulva azokra, és nyilván fáradtabbak, mint mi, akik már netán 20-30 (sőt több) éve nyomjuk, netán itt-ott egy csomó ragaszkodó, immáron most már sírig kitartó egészségügyi problémával ellátva...
Ámde szemléljük a dolgokat pozitívan. Sokkal jobb nekem, mint... és itt buzgón sorolni kezdek magamnak jó néhány tragédiába torkolló élethelyzetet, természeti vagy felelőtlen emberi mulasztások miatt bekövetkező katasztrófáknak kitett tömegeket, fiatalon vagy életük teljében gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket és elhunytakat... vagy a munkanélkülinek... vagy a hajléktalannak... vagy...
Mire majdnem beérek, bőven 8 előtt, már a Nap is feljött és megcsillan a csodálatos, hatalmas juharfa színes levelein, melyet már 13 éve csodálok meg minden ősszel. Fantasztikusan pazar látvány a fa napsütésben! Az őszi színek széles palettájából semmi sem hiányzik róla. Tökéletes.
Takarítónőnk hajnali 6 óta dolgozik, azóta szerintem már többször felsöprögette a munkahely előtti járdát a hulló levelektől. Talán ezért tűnik fel a járda közepén egy friss, harmatos, szabályosnál is szabályosabb, élénkvörös levél, melyre láthatóan még senki nem lépett rá, biciklivel sem mentek át rajta. Nincs szívem otthagyni, viszem magammal, be a helyemre. Részlegünkben én vagyok az első, s míg készülődöm, pakolgatok, kirakom magam elé a levelet, s aki látna ilyenkor, valószínűleg rájönne, hogy nem vagyok komplett: egyedül vigyorgok időről időre a juharlevélre...
Mikor jönnek kollégáim sorban, tekintetük ráesik a levélre, majd rám, s mindenkinek derűs lesz az arca és fecserészni kezd. Egyik férfiú felkapja, s vidáman harsogja: "Szkenneljük be?" Naná!...
Valahogy mindjárt máshogy indul ez a munkanap... Egy kis piros levél mire képes!
És aztán a délelőtt folyamán még két levél érkezik hozzám azoktól, akik nem kizárólag egyhelyben ülősek. Szintén különlegesek és szintén szépek... Nyilván, hogy beszkenneljük...
Utána pedig újság lapjai közé helyezve súlyozom le lexikonjaimmal, hogy maradandóbb legyen szépségük... De emlékeimben úgyis úgy marad meg, mint "mosolygós péntek juharlevéllel"...



juharfalevél   


Oldal:  [1] 2 3 4 5 6 7 8 9 10